A FIZIKUSOK OLYAN ÁTTÖRÉSHEZ KÖZELEDNEK, AMELY BIZONYÍTHATJA ISTEN LÉTEZÉSÉT
Talán hallottad már, hogy nem a mi univerzumunk az egyetlen, vannak mások is. Egy nemrégiben megjelent tudományos cikk szigorúan bizonyítja, hogy végtelen számú univerzum létezik. Ez izgalmas hír, hiszen azt sugallja, hogy nem fogunk kifogyni a felfedezni való világokból.
Van azonban egy bökkenő: a zöld fűvel és kék égbolttal rendelkező világunk hiányozni látszik. Úgy tűnik, hogy ezt csak egy isteni entitás elismerése képes helyrehozni, és úgy tűnik, hogy a fizikusok e ilyen felfedezés küszöbén állnak.
A "Klasszikus rendszerek keresése kvantumvilágokban" című cikket a Caltech, Los Alamos-i és a svájci Szövetségi Műszaki Főiskola fizikusai írták. Arra a mély kérdésre keresi a választ: miért létezil világunk?
A mi szempontunkból a világ egyszerűen csak létezik. A szemünkön keresztül észleljük, de hogy látásunk a teljes igazságot közvetíti-e, az vitatható.
Modern civilizációnk számítógépeivel, cellás kommunikációjával és közösségi médiájával nagymértékben támaszkodik a kvantummechanika elveire. Ezt a tudományt gyakran furcsának tartják, és olyan lehetőségeket sugall, mint a falakon való átjárás, az idő nemléte és a természet eltűnése, ha nem figyelnek rá. Furcsaságai ellenére a kvantummechanika korántsem értelmetlen, ezt bizonyítja számtalan eszközben való alkalmazása is. Ennek ellenére képtelenek vagyunk átmenni a falakon vagy áthaladni az időn.
A kvantummechanika által "klasszikusnak" nevezett világban élünk, amely nem az egyenleteiből derül ki. Ezzel szemben a klasszikus világot pontosan leírja Einstein relativitáselmélete és Newton törvényei. A kérdés azonban azért merül fel, mert a relativitáselmélet és a kvantummechanika kizárja egymást. Lehet, hogy ez a relativitáselmélet? Például a GPS-rendszer nem lenne megvalósítható a relativisztikus vagy einsteini hatások nélkül. Ezért választásra van szükség.
A fizikusok döntöttek így. Valójában ezeket a sajátosságokat már az 1930-as években felismerték, ezért válaszlépésre volt szükség.
Így jelent meg a globális összeomlás fogalma. A világ valószínűségekként létezik, nem pedig anyagi tárgyakként. Azonban ezek a valószínűségek végül "összeomlanak," levágják a felesleget, és olyan ismerős entitásokat hagynak ránk, mint a székek, asztalok, a nap és a fű, nem pedig létezésük puszta valószínűségét.
Megfigyelőre van szükség ahhoz, hogy ez az "összeomlás" megtörténjen. A megfigyelő jelenlétében a valószínűségek visszavonulnak, hasonlóan ahhoz, mint egy teknős, amely visszahúzódik a páncéljába, és kézzelfogható valóságot hagy maga után az interakcióhoz.
Felmerül a kérdés: ki a megfigyelő? Magába foglal minket, innen ered a mondás: "A Hold nem létezik, ha valaki meg nem figyeli." De túlmutat az embereken, az állatokon, és - tekintve, hogy a Mars nélkülünk is létezik - esetleg élettelen tárgyakon is. Úgy tűnik, hogy egy kő képes megfigyelni egy másik követ, egy homokszem egy másik szemcsét.
A megdöbbenés tetőpontja 2019-ben következett be, amikor egy komoly tudósokból álló csapat kísérletileg bebizonyította, hogy az egyes fotonok megfigyelőként működhetnek. Ez aláhúzza azt a fogalmat, hogy "keresni ott, ahol a legfényesebb a fény," ami arra utal, hogy a sötétben semmi sem létezik.
Elképzelhető, hogy ha a megfigyelő magában foglalja mindazt, ami létezik, akkor maga a megfigyelő eredete is rejtéllyé válik. Feltehetően egy másik entitásnak kell megfigyelnie. Talán léteznek magasabb rendű megfigyelők? A 2019-es cikk azt állította, hogy nincs mögöttes valóság és nincs "globális összeomlás," tapasztalataink csupán észlelések. Lényegében a Mátrix-2 forgatókönyve.
Ha feltételezzük, hogy létezik egy abszolút megfigyelő, akit Istenként azonosítanak, a rejtély megoldódik. A tudósok azonban kitartanak a vizsgálataik mellett, és mindenáron elkerülik ezt a hipotézist.
Az Androméda-köd hipotézise
A közelmúltban megjelent cikk új perspektívát mutat be a súlyos koncepcióról, más nézőpontot kínálva. Az 1950-es években Hugh Everett fizikus azt javasolta, hogy az univerzum nem egyedi, és egy elméleti holtpontból való kiutat javasolt.
Szerinte több párhuzamos univerzum létezik. David Deutsch, aki a kvantumszámítógépekkel kapcsolatos munkáiról ismert, kibővítette ezt az ötletet, és azt sugallja, hogy döntéseink hatására váltunk e párhuzamos világok között.
Például annak eldöntése, hogy veszünk-e fagylaltot munkába menet, különböző eredményekhez vezet a különböző univerzumokban, a választott döntés alapján. A közelmúltban megállapították, hogy az agy a kvantumszámítógéphez hasonlóan működik, ami jól illeszkedik ezekhez az elméletekhez.
A multiverzum elmélet vagy a több univerzum koncepciója részben azért vált népszerűvé, mert a szabad akarat paradoxonával foglalkozik. Még Isaac Newton is felismerte, hogy törvényei látszólag tagadják a szabad akaratot, ami eleve elrendelést jelent. A multiverzum elmélet azonban azt sugallja, hogy létezik szabad akarat, és döntéseink számítanak, így évszázadok óta először old meg egy régóta fennálló filozófiai dilemmát.
Az összegek azonban még mindig nem egyeznek. Egy közelmúltbeli tanulmányukban a fizikusok provokatív kérdést tettek fel: ha egy megfigyelő New Yorkban ül, képes-e megidézni az Androméda- ködöt pusztán szemlélve? Meglepő módon a kvantummechanikai egyenletek azt sugallják, hogy ez lehetséges. Egy gondolat is elég lehet, hogy megnyilvánuljon. Ez a ködhöz vezet, és azon túl, a létezés legszélére.
A kutatók két következtetésre jutottak, az egyik vitathatatlan, a másik vitatott.
Először is, az univerzumok száma megegyezik a megfigyelők számával; lényegében végtelen szám. Ezt az elképzelést a fizikusok egyöntetűen támogatják.
Másodszor, az "egy mindenkiért" világ, a "valódi valóság" fogalma nem létezik. Ehelyett az egyes univerzumok határtalan gyűjteménye van. Nemcsak Józsi bácsi, hanem minden földlakó, minden állat, egészen a rovarokig, sőt a fotonok is - amelyek szintén megfigyelőknek számítanak - szerepet játszanak ebben. Mivel minden villanykörte másodpercenként több milliárd fotont bocsát ki, a számok valóban végtelenek. Ez a pont azonban vita tárgya.
Lényegében a Caltech és Los Alamos szakértői a valóságban keresték a támpontot, a "klasszikus" kvantumból való levezetésének módját. És úgy tűnik, találtak egy ilyen helyet.
Semmi új?
Ez modern abszurdumnak tűnhet, de ha abszurd, akkor annak ősi gyökerei vannak. Valójában a több valóság fogalma a 19. század második felében kezdett formát ölteni a tudósok körében, jóval a relativitáselmélet vagy a kvantummechanika megjelenése előtt.
Ezt a feltárást pszichológusok vezették, akik felismerték, hogy minden embernek megvan a maga egyedi tapasztalata. Nem ültethetjük át tapasztalatainkat valaki másba. Egyetértünk abban, hogy az alma piros, mégis elképzelhető, hogy amit mi pirosnak érzékelünk, az mások számára kék lehet.
Ezek a kérdések mind egy amatőr tudósra és katonai pilótára, John Dunnra irányultak, aki jelentős hatással volt a huszadik századi művészetre (bár sajnos nem a tudományra - ahol az "autodidakta" egyén építkezéseit nem ismerték fel azonnal).
Miután empirikusan megállapította, hogy álmaink összefonják a múltat és a jövőt, Dunn azt javasolta, hogy a tudat szabadon mozoghat az időben. Ezt egy magasabb rendű tudat figyeli meg (az ötödik dimenzió), majd a hatodik dimenzióból származó tudat és így tovább, a végtelenben tetőzve.
Ám nem pontosan. Inkább Istenben csúcsosodik ki, aki az abszolút megfigyelő és az abszolút idő megtestesítője. Dunn Isten híve volt, ellentétben sok mai fizikussal. A fizikusoknak azonban most minden eddiginél nagyobb lehetőségük van bebizonyítani létezését. Végtére is, matematikai értelemben Isten egy végtelen függvény határa - ez a fogalom a matematikusok számára az első tanulmányi évüktől ismerős.
El kell ismernünk, hogy a kezdeti vagy abszolút megfigyelő bevezetése megváltoztatja a forgatókönyvet, és távolról sem mindennapivá teszi. Talán a világunk egy illúzió, mégis egy nagyobb rendszerbe szőtt, amelynek kezdetét a Teremtő jelöli. Ez egy magával ragadó gondolat. Hogy tudományos-e, az a következő cikk szerzőjén múlik. A kutatók között valóban számos hívő van.
forrás továbbbi infó:
https://arxiv.org/abs/2403.10895