A SZELLEM MEGNYILATKOZÁSA - AZ ELSŐ ABSZTRAKT MAG
Délután három óra körül járhatott. Az ég sötét és borús volt, a keleti hegycsúcsok felett fekete fellegek lebegtek, dél felé azonban csak néhány magasabban szálló felhő tarkította a tiszta égboltot. Korábban heves esőzés söpört végig a tájon, de most az eső mintha visszavonult volna a búvóhelyére, és csak a vihar fenyegetését hagyta maga után.
Olyan hideg volt, hogy a csontjaimig át kellett volna fagynom, mégis melegem volt. Miközben a követ szorongattam, amit don Juan adott a kezembe, rájöttem, ismerős számomra az érzet, hogy izzadok, amikor a hőmérséklet szinte fagypont körül van, mégis mindig meglepett a dolog. Minden egyes alkalommal, amikor a fogaim vacogni kezdtek a hidegtől, don Juan egy ágat vagy egy követ nyomott a markomba, vagy egy levélcsomót dugott az ingem alá, a szegycsontom tájékára, és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felmelegítse a testem.
Nélküle soha nem sikerült kiváltanom ezt a hatást. Azt mondta, nem a közreműködése volt a lényeg, hanem a benne élő belső csend tartott melegen engem, a gallyak, a kövek és a levelek pusztán trükkök voltak, melyek foglyul ejtették a figyelmemet, és fókuszáltan tartották azt.
Gyorsan haladva felfelé megmásztuk az egyik hegy nyugati oldalát, és elértünk a hegytetőn lévő sziklapadhoz. Egy magasabb hegylánc lábánál voltunk. A sziklapadról láthattam, hogyan kezdi elárasztani a köd az alattunk fekvő völgyet. Úgy tűnt, körbefognak bennünket az alacsonyan szálló felhők, melyek a magasba nyúló, sötétzöld színben pompázó nyugati csúcsokról siklottak alá. Így, eső után a völgy és a keletre illetve délre fekvő hegyek mintha a sötétzöld csend köpönyegébe burkolóztak volna.
– Ez ideális hely a beszélgetéshez – mondta don Juan, miközben letelepedett egy eldugott kis barlang sziklapadlójára.
Az üreg tökéletesen megfelelt arra, hogy ülve elférjünk egymás mellett: fejünk kis híján a tetőt érintette, hátunk pedig meghitten simult a sziklafal ívelt felületéhez. Olyan volt, mintha az üreget kifejezetten két, hozzánk hasonló testalkatú ember számára vésték volna ki a sziklából.
A barlang egy másik különös jellegzetességére is felfigyeltem: ha a sziklapadon álltam, jól láttam az egész völgyet, és a keletre illetve délre fekvő hegyláncokat, de ha leültem, körbezártak a sziklák, pedig az üreg padlója egy szintben volt a sík sziklapaddal.
Épp fel akartam hívni don Juan figyelmét erre a különös dologra, ő azonban megelőzött.
– Ez a barlang emberkéz munkája – mondta. – A sziklapad enyhén lejt, de a szemed ezt nem képes érzékelni.
– Ki készítette ezt az üreget, don Juan?
– Az ősi varázslók, talán évezredekkel ezelőtt. És az az egyik sajátossága, hogy messze elkerülik az állatok, a rovarok, sőt még az emberek is. Úgy tűnik, az ősi varázslók egyfajta baljós kisugárzással töltötték fel, melytől minden élőlény kényelmetlenül érzi magát.
Engem furcsamód mégis irracionális biztonságérzet és boldogság fogott el az üregben; egész testem bizsergett a fizikai megelégedettségtől. Valójában roppant kellemes, élvezetes érzet töltötte be a gyomromat: olyan volt, mintha csiklandoznák az idegvégződéseimet.
– Én nem érzem kényelmetlenül magam – jegyeztem meg.
– Én sem – mondta don Juan. – Ami csak azt jelenti, hogy a vérmérsékletünket tekintve nem is állunk olyan távol a múlt varázslóitól; és ez a dolog kifejezetten aggaszt engem.
Féltem tovább erőltetni a témát, ezért vártam, hogy folytassa a mondanivalóját.
– Az első varázslói történet, melyet elmesélek neked, a szellem megnyilatkozása – kezdte –, de ne hagyd, hogy ez a cím félrevezessen. A szellem megnyilatkozása pusztán az első absztrakt mag, mely köré az első varázslói történet felépül.
– Az első absztrakt mag önmagában is külön történet – folytatta. – A történet szerint élt valaha egy ember, egy átlagos, köznapi ember, akinek semmiféle különleges tulajdonsága sem volt. Ő, akárcsak mindenki más, a szellem közvetítője volt. Következésképpen ő is, akárcsak mindenki más, a szellem, az absztrakt része volt. Azonban ennek egyáltalán nem volt tudatában: annyira lefoglalta őt a világ, hogy sem ideje, sem kedve nem volt igazán arra, hogy tanulmányozza ezt a kérdést.
– A szellem hiába próbálta felfedni előtte a köztük lévő kapcsolatot. Egy belső hang segítségével feltárta titkait emberünk számára, de emberünk képtelen volt megérteni ezeket a kinyilatkoztatásokat. Természetesen hallotta ezt a belső hangot, de a saját érzéseinek, a saját gondolatainak hitte azt.
– A szellem, hogy felrázza az embert ebből a tétlen szendergésből, három jelet adott neki, egymás után háromszor is megnyilatkozott számára. A lehető legnyilvánvalóbb módon keresztezte az ember útját. De emberünk csakis a saját dolgaival törődött.
Don Juan elhallgatott, és rám nézett, mint mindig, amikor a megjegyzéseimre és a kérdéseimre várt. Nekem azonban nem volt mit mondanom; nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Épp most mondtam el neked az első absztrakt magot – folytatta. – Csak annyit tehetek hozzá, hogy – mivel az ember semmi hajlandóságot nem mutatott a megértésre – a szellemnek trükköt kellett alkalmaznia. Így váltak a trükkök a varázslók útjának esszenciájává. De ez már egy másik történet.
Don Juan elmondta, hogy a varázslók ezt az absztrakt magot tekintik minden esemény modelljének, olyan ismétlődő mintának, mely minden egyes alkalommal feltűnik, amikor a szántszándék valami jelentőségteljes dolog jelét adja. Tehát az absztrakt magok tulajdonképpen az események teljes láncának tervrajzát megadják.
Aztán biztosított arról, hogy bizonyos, a felfogóképességünk határain túl lévő eszközök által minden absztrakt mag minden egyes részlete újra felbukkan minden nagual-tanonc életében. Elmondta azt is, hogy ő ugyanúgy segítette a szántszándékot, hogy az részesítsen engem a varázslás összes absztrakt magjában, ahogy az ő jótevője, Julián nagual tette ezt az ő esetében, és ahogy az összes valaha élt nagual tette ezt a tanítványaival. A folyamat, mely során a nagual-jelöltek megismerkedtek az absztrakt magokkal, létrehozott egy eseménysorozatot, mely ezen absztrakt magok köré szövődött, és magában foglalta minden egyes tanítvány személyiségének és körülményeinek adott sajátosságait.
Elmondta, hogy például nekem is megvan a magam története, mely során a szellem megnyilatkozott számomra, mint ahogy neki is megvan a magáé, a jótevőjének is, az őt megelőző nagualnak is.
– Mi az én történetem a szellem megnyilatkozásával kapcsolatban? – kérdeztem, kissé zavartan.
– Ha létezik harcos, aki tudatában van a történeteinek, akkor az te vagy – felelte. – Végül is, évek óta írsz róluk. Azonban, mivel te gyakorlati ember vagy, nem ismerted fel az absztrakt magokat. Mindent pusztán azért tettél, hogy még gyakorlatiasabbá válj. Habár a végletekig kidolgoztad a történeteidet, fogalmad sincs arról, hogy mindegyiknek volt egy absztrakt magja. Ennél fogva számodra minden tettem gyakorlati tevékenységnek, ráadásul sokszor hóbortos gyakorlati tevékenységnek tűnik; úgy gondolod, varázslást igyekszem tanítani egy vonakodó, és az idő legnagyobb részében ostoba tanítványnak. Amíg e fogalmak szerint vizsgálod a dolgokat, az absztrakt magok kicsúsznak a kezeid közül.
– Bocsáss meg, don Juan – mondtam –, de a kijelentéseid teljesen összezavarnak engem. Tulajdonképpen miről is beszélsz?
– Próbálom konkrét témaként bemutatni neked a varázslói történeteket – felelte. – Soha nem beszéltem kifejezetten erről a témáról, mivel ez hagyományosan rejtve maradt. Ez a szellem utolsó furfangja. Azt mondják, amikor a tanítvány megérti az absztrakt magokat, az olyan, mint amikor a piramis csúcsára felkerül az épületet lepecsételő zárókő.
Sötétedett, és úgy tűnt, nemsokára újra elered az eső. Aggódtam, hogy ha nyugat felé fog fújni a szél, akkor el fogunk ázni az üregben. Biztos voltam abban, hogy don Juan is tudatában van ennek, de úgy tűnt, mintha nem törődne vele.
– Holnap reggelig nem fog esni – mondta.
Amikor hallottam, hogy válaszol a belső gondolataimra, önkéntelenül felpattantam, és bevertem a fejemet a barlang mennyezetébe. Az ütéssel járó tompa puffanás még a fájdalomnál is rosszabb volt.
Don Juan az oldalát fogta a nevetéstől. Egy idő után a fejem valóban elkezdett sajogni, és muszáj volt megmasszíroznom.
– A társaságod épp oly élvezetes a számomra, mint amilyen minden bizonnyal az enyém volt a jótevőm számára – mondta, és újra nevetni kezdett.
Néhány percig hallgattunk. Vészjósló volt körülöttem a csend. Szinte hallani véltem az alacsonyan szálló felhők suhogását, amint ránk ereszkednek a magasabb csúcsokról. Aztán rájöttem, hogy a könnyű szellő hangját hallom. A sekély üregben elfoglalt helyemről a zaj emberi suttogásnak tűnt.
– Nekem abban a hihetetlen szerencsében volt részem, hogy két nagual tanított – mondta don Juan, megtörve a szél rám gyakorolt hipnotikus hatását. – Egyikük természetesen az én jótevőm, Julián nagual volt, a másik pedig az ő jótevője, Elías nagual. Az én esetem egyedi volt.
– Miért volt egyedi a te eseted? – kérdeztem.
– Azért, mert a nagualok nemzedékek óta mindig olyankor gyűjtötték össze a tanítványaikat, amikor a saját mestereik már évek óta elhagyták ezt a világot – magyarázta. – Kivéve az én jótevőmet. Én nyolc évvel azelőtt lettem Julián nagual tanítványa, hogy az ő jótevője elhagyta a világot. Ajándékba kaptam ezt a nyolc évet. Ez volt a legszerencsésebb dolog, ami csak történhetett velem, mivel így lehetőségem nyílt arra, hogy két ellentétes temperamentumú ember tanítson. Olyan volt, mintha egy erőteljes apa, és egy még erőteljesebb nagyapa nevelne, akik nem voltak egy véleményen. És egy ilyen küzdelemben mindig a nagyapa nyer. Úgyhogy én tulajdonképpen Elías nagual tanításának eredménye vagyok. Nem csak a vérmérsékletemben, de a kinézetem alapján is közelebb álltam hozzá. Mondhatni, neki köszönhetem a finomhangolásomat. Mindazonáltal a munka nagyobb részét, mely arra irányult, hogy a nyomorúságos lényből feddhetetlen harcossá váljak, a jótevőmnek, Julián nagualnak köszönhetem.
– Hogy nézett ki Julián nagual? – kérdeztem.
– Tudod, hogy mind a mai napig nehéz őt magam elé képzelnem? – felelte don Juan. – Tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de az igényeinek vagy a körülményeknek megfelelően képes volt fiatal vagy öreg, jóképű vagy jelentéktelen, megviselt és gyenge vagy erős és férfias, kövér vagy karcsú, átlagos termetű vagy nagyon alacsony lenni.
– Azt mondod, hogy színész volt, aki kellékek segítségével különböző szerepeket játszott?
– Nem, ő nem használt kellékeket, és nem pusztán színész volt. Természetesen nagyszerű színész is volt, de nem erről beszélek. A lényeg az, hogy képes volt átalakítani magát, és képes volt homlokegyenest ellenkező karakterű személyekké válni. Az, hogy nagyszerű színész volt, képessé tette arra, hogy élethűen ábrázolja mindazon apró viselkedésbeli sajátosságokat, melyek eredetivé teszik az egyes személyeket. Mondjuk úgy, hogy olyan könnyedén váltott alakot, ahogy más ruhát vált.
Hevesen kértem don Juant, hogy meséljen többet a jótevője átalakulásairól. Azt mondta, hogy valaki megtanította őt arra, hogyan derítsen fényt ezekre az átalakulásokra, de ha tovább magyarázná őket, akkor kénytelen lenne más történetekbe is belebonyolódni.
– Hogyan nézett ki Julián nagual, amikor önmaga volt? – kérdeztem.
– Mondjuk, hogy mielőtt naguallá vált volna, nagyon vékony és izmos volt – mondta. – A haja fekete volt, sűrű és hullámos. Hosszú, nemes orra volt, erős fehér fogai, ovális arca, erős állkapcsa, és fénylő, sötétbarna szeme. Körülbelül százhetven centi magas volt. Nem indián volt, és nem is sötétbőrű mexikói, de nem volt fehér sem. Valójában teljesen egyedi volt az arcszíne, különösen idősebb korában, amikor folyton változott, a sötéttől egészen világosig, és vissza. Amikor először találkoztam vele, világosbarna bőrű öregember volt, aztán, ahogy múlt az idő, nálam talán csak néhány évvel idősebb, húszegynéhány éves, világos bőrű fiatalemberré vált.
– De ha külső megjelenésének változásai elképesztők voltak – folytatta don Juan –, akkor az átalakulásait kísérő hangulat és viselkedésbeli változásai még inkább azok voltak. Kövér fiatal férfiként például jókedvű és buja volt. Szikár öregemberként kicsinyessé és gyűlölködővé vált. Elhízott öregemberként pedig ő volt a létező legnagyobb tökfilkó.
– Volt egyáltalán olyan alkalom, amikor önmaga volt? – kérdeztem.
– Abban az értelemben, ahogy én önmagam vagyok, nem – felelte don Juan. – Mivel engem nem érdekelnek az efféle átváltozások, én mindig ugyanolyan vagyok. De ő egyáltalán nem hasonlított rám.
Rám pillantott, mintha a belső erőmet mérné fel. Elmosolyodott, megrázta a fejét, aztán éktelen nevetésbe tört ki.
– Mi olyan mulatságos, don Juan? – kérdeztem.
– Az, hogy te még mindig túl merev és prűd vagy ahhoz, hogy teljes egészében értékeld a jótevőm átváltozásainak természetét és teljes halókörét – mondta. – Csak remélem, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélek neked, nem válsz betegesen megrögzötté.
Valamilyen oknál fogva egyszeriben nagyon kellemetlenül kezdtem érezni magam, és muszáj volt témát váltanom.
– Miért hívják a nagualokat "jótevőknek", és nem csak egyszerűen tanítóknak? – kérdeztem idegesen.
– Ez egy gesztus a tanítvány részéről – mondta. – A nagual a hála túláradó érzését kelti a tanítványaiban. Végül is a nagual, aki formába önti, és elképzelhetetlen területeken vezeti keresztül őket.
Megjegyeztem, hogy a tanítás véleményem szerint a legnagyszerűbb, legönzetlenebb dolog, amit egy ember tehet valakiért.
– Számodra a tanítás a sémákról való beszélgetést jelenti. A varázslók számára a tanítás az, amit a nagual tesz a tanítványáért. A nagual megcsapolja számukra a világegyetem uralkodó erejét, a szántszándékot – az erőt, mely megváltoztatja és újrarendezi a dolgokat, vagy eredeti formájukban tartja meg őket. A nagual megformálja, majd irányítja ezeket a következményeket, hogy az erő hasson a tanítványokra. A nagual formáló szántszándéka nélkül nem létezne számukra áhítat, nem lennének csodák. És a tanítványai ahelyett, hogy a felfedezés varázslatos utazásának vágnának neki, csak egy szakmát tanulnának ki: gyógyítók, varázslók, jósok, sarlatánok vagy más effélék lennének.
– El tudnád magyarázni nekem, mi is a szántszándék? – kérdeztem.
– A szántszándék megismerésének egyetlen módja az, ha közvetlenül, a közte és az összes érző lény között létező eleven kapcsolaton keresztül ismeri meg az ember – felelte. – A varázslók a szántszándékot a leírhatatlannak, a szellemnek, az absztraktnak, a nagualnak nevezik. Én szívem szerint nagualnak nevezném, de mivel a csoport vezetőjére szintén ezt a kifejezést szokás alkalmazni, úgy döntöttem, hogy szellemnek, szántszándéknak, absztraktnak fogom hívni.
Don Juan hirtelen elhallgatott, és azt javasolta, hogy maradjak csendben, és gondolkodjak el azon, amit mondott. Eddigre már teljesen besötétedett. A csend olyan mély volt. hogy ahelyett hogy egyfajta pihentető, nyugodt állapotba ringatott volna, felzaklatott engem. Képtelen voltam rendezni a gondolataimat. Megpróbáltam a don Juan által elmondott történetre összpontosítani a figyelmemet, de a gondolataim folyton másfelé terelődtek, és végül álomba merültem.
Részlet Carlos Castaneda "A csend ereje" című könyvéből...
További információ: