AZ EMBER FÉLRE LETT VEZETVE?

 Torz értékrendek égtek be az elmélyébe, így sajnos kissé eltévelyedett az értékes boldogság és az értéktelen önámítás közötti különbségek útvesztőjében.

 Komolytalan, értéktelen, vacak dolgokról gondolja azt, hogy fontos. Teremt egy fiktív világképet maga köré boldogságot remélve, aztán a felhalmozott kacatok szemétdombján ücsörögve elhagyja a természetet. Felhagy az eredendő képességeinek gyakorlásával, viszolyog azoktól az embertársaitól, akik kicsit másképp látják a világot, antiszociális jelzőkkel illetik azokat, akik az egészséges természeti rendet követik esetleg gyakorolják, aztán visítva kapálódzik és ordítva ellenkezik, ha az életük kisiklik egy számukra nemkívánatos irányba.

 Buta eszméket követ, tömegesen veszi magára a divat legkülönfélébb irányzatait, majmol, ábrándozik és fiktív reményeket követ. Gondolkodás nélkül, egyéni akarat nélkül hiszi el, amit a globális világ elhitet vele. Elhiszi, hogy akkor lesz egyéniség, ha azt az árucikket ölti magára, amit többmillió másik ember is. Meghasonul önmagával, elveszíti szabad akaratát és értetlenkedve áll, mert végül az ember saját karikatúrájaként tekint önmagára.

 És nem érti! Nem barátom, nem érti miért lett ő egy kiégett ceruzarajz egy mocskos papírlapon?

 Kiégünk! Mert oly nagyon vágyunk a boldogság élményének most pillanatára, hogy vakká tesz a mérhetetlen akarat. Így persze észre sem vesszük, hogy minden undorító marhaság, amit a boldogságért elkövetünk épp eltávolit a valós élmény lehetőségétől.

 (Bereczki Barna, apró részlet készülő könyvemből)

 Forrás további információ: https://www.xn--smnfszek-8yab4g.hu/

 Egy Kelet-Magyarországi aprócska faluban nőtem fel, ahol természetes rend volt a mezőgazdaságban való tevékenykedés és akkoriban még alapszükséglet volt az úgynevezett önellátó gazdálkodás, ebből következően már gyerekként testközelből megtapasztaltuk mit is jelent a "dolgozni" kifejezés. Nem volt felhőtlen gyerekkorom, abban az időben és abban a vidéki közegben általánosnak mondható családi gondok és anyagi szűkölködések miatt, de azért a napi feladatok mellett jutott idő a gyermeki szórakozásra is.

Tanulás szempontjából, hááát… hogy is mondjam, nem voltam az iskolám büszkesége, köszönhetően annak, hogy már kölyökkoromban sem azok a dolgok érdekeltek, mint a velem egykorú társaimat. Fura gondolataimat a "másik" világ létezéséről és az istenkép fogalmáról, persze nem igazán tudtam senkivel megvitatni így egyetlen út maradt. Titokban, ezirányú kérdéseimmel, jobbhíján a tiszteletes nénihez fordulhattam, aki a bibliai keresztkérdéseim és okfejtéseim hatására, tágra nyílt szemekkel inkább lebeszélni kívánt az efféle gondolatok forgatásáról és kitérő válaszokkal zárta rövidre érdeklődésemet. Ez volt az én ígéretes gyerekkori próbálkozásom és nyílásom a spirituális tanok irányába.

1998-ban 18 évesen elhagytam a családot, és egyetlen batyut a hátamra kötve a fővárosba utaztam szerencsét próbálni. Mivel már gyerekkoromban is a földöntúli gondolatok és láthatatlan erők kérdései foglalkoztattak, amikor kapcsolatba kerültem a nyitottabb spirituális tanokkal, minden szabad időmet, energiámat és figyelmemet ezen eszmék és filozófiák kutatásának szenteltem. 2002-ben kezdtem el emberekkel foglalkozni. Kapcsolatteremtő energiagyógyászattal, szellemsebészettel kezdtem kezelni és segítséget nyújtani különféle lelki, pszichés és testi problémák leküzdésében, felettébb meglepő eredményességgel. Egy évre rá iskolát nyitottam és tanítani kezdtem a segítségnyújtás gyakorlati módszereit, illetve a szellemtudományok, térenergiák, és a teremtéstan elméleti és gyakorlati rendszerét. Idő közben több kisebb kiadványt is megjelentettem.

Aztán jött a "nagy kiégés". Hirtelen hatalmas csalódások értek, az emberi hozzáállások miatt, értéktelennek és alábecsültnek kezdtem érezni a munkámat és a segítő törekvéseimet, így 2009-ben félretolva az addigi elhivatottságomat, külföldre költöztem. Két év után újra hazatérve, szép lassan elkezdtem megtalálni a helyem a világban. Félretettem a múlt méltatlanságait, túlléptem az emberi érdektelenségen és érdemtelenségen és újra értelmeztem a küldetéstudatom belső fogalmát.

Aztán történt valami fura fordulat. A sors utamba sodort egy sámán embert. Hmm… igen, hogy is mondjam…, az egy érdekes kapcsolat lett végűl. Nem holmi manapság divatos, önjelölt plasztiksámán ő, amolyan rendes, igazi sámán, akinek az összes felmenője hasonlóképp tudó emberként tevékenykedett egész életében a Belső-Ázsiai nomád közösségében. Ettől az embertől többet kaptam néhány éves kapcsolatunk alatt, mint egész életemben mindaddig. A Tuva sámánt mindezért tanítómnak tekintem míg élek. Ezzel párhuzamosan vagy épp ennek a kapcsolatnak köszönhetően "felfedték" előttem a szakrális utam jelzőfényeit, így ismét felvállaltam a gyógyító, segítő szerepkört és újjáélesztettem az iskolát is.

Évtizedek teltek el az első komolyabb spirituális élményeim óta. Akkor azt gondoltam, hogy hű, ez valami… ha így folytatom nemsokára valaki leszek... De, ha most megkérdezik, hogy milyen szintű kicsodának tartom magam, az igazság az, hogy nem tudok válaszolni. Azt tudom mi nem vagyok. Nem vagyok megmondó ember! Csupán egy vagyok a megannyi egyszerű halandó közűl.

Nincs egy tábla, amit a nyakamba mernék akasztani, amire az van írva, hogy: Ez vagyok én, és ez az utam. Amire fel van vésve, hogy kinek vagy minek tartom magam.

Nincs ilyen tábla!

Bereczki Barna