BAKTAY ERVIN - KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR IFJÚKORA

 A tudománynak, a világ megismerésére törekvő igyekezetnek sok kiváló munkása volt, köztük egészen kiemelkedő nagyságok, akik új utakat törtek. Hanem még a legjelesebb tudósok és kutatók közt is ritkán találunk olyat, akinek az életéről többet vagy érdekesebbet lehetne mondani, mint amennyit a lexikonok közölnek. Jelentőségük elért tudományos eredményeikben áll, de életük sokszor egyáltalán nem emelkedik ki az emberi sorsok nagy átlagából. Kőrösi Csoma Sándor egyike volt a múlt század nagy tudományos kutatóinak, s eredményei érdemessé tették arra, hogy neve a haladás történetében fennmaradjon. De túl ezen, életének története azért olyan izgalmasan vonzó és lenyűgöző, mert emberi vonásai, jelleme, páratlan kitartása, hősi önmegtagadása, bátor elszántsága, életének körülményei, a rendkívüli nehézségek, amelyekkel meg kellett küzdenie, kivételes, a maga nemében egyedülálló jelenséggé formálták. S ezért az élete megrajzolásában is mindenekelőtt emberi mivolta, emberi magatartása és erőfeszítése lesz ennek az írásnak a tárgya.

Kőrösi Csoma Sándor Erdélyben, Háromszék megye Kőrös nevű kis falujában látta meg a napvilágot. A ház, amelyben született, Orbán Balázs szerint - tehát még valamikor 1870 előtt - leégett, de a helye ismeretes. Már a születésére vonatkozó adatok körül bizonytalanság mutatkozik. Duka 1784. április 4-ét említi születése napjául, Debreczy Sándor viszont március végére teszi, 28-át tekintve a feltehető dátumnak; rámutat, hogy a kőrösi református anyakönyvben nem a születés, hanem a keresztelés napját jegyezték fel. Szüleiröl is eltérő adatokat találunk: apja neve kétségtelenül Csoma András volt, de anyja nevét Duka még Gócz Ilonának mondja, míg Debreczy - alapos és elfogadható indokolással - Getse Krisztinának tudja. Ugyancsak az ő adatgyűjtése szerint a Csomák Zágonból származtak át Kőrösre, és Csoma Sándor éppen ezért fűzte nevéhez a "Kőrösi" jelzőt, mert más községekben is éltek Csoma nevű, többnyire rokon családok. Debreczy igen érdekes dokumentumot közölt: a kovásznai járásbíróságnak 1859 novemberében kelt ügyiratát, "a Bengáliában elhalt Csoma Sándor hagyatékának" tárgyában, megállapítva a Csoma család származási táblázatát az összehívott rokonok tanúvallomásainak alapján. Csoma Andrásnak és Getse Krisztinának három fia - András, Sándor, Gábor - és négy leánya volt, akik közül csak Julis és Krisztina maradtak életben. A hagyatékról majd a megfelelő helyen még szó lesz. Itt elég annyi, hogy a hivatalos táblázat szerint annak a Csomacsaládnak, amelyből Sándor született, fiúágon nem maradtak leszármazottjai; nővéreinek utódai természetesen az apai nevet (Dancs, Csorja) örökölték, s ezek a családok mai napig fennmaradtak. A ma élő Kőrösi Csomák tehát Sándor apjának fivérétől vagy közel-rokon oldalágakból származnak.

Bennünket elsősorban az érdekel, hogy milyen családban, milyen környezetben jött a világra Kőrösi Csoma Sándor. Ebben a tekintetben nincs semmiféle bizonytalanság. 

A Csomák régi székely köznemesek voltak, azok közül a "gyalog-rendbeliek" (pixidáriusok) közül, akik a török idők viharos korszakában sok helyütt zsellérsorba süllyedtek. A főnemesi nagybirtokok kialakulása következtében a székelységnek egy része elvesztette ősi kiváltságait és jobbággyá lett. A Csomák azonban - s általában a kőrösiek, Debreczy adatai szerint - egyszerű, de szerény jómódban élő gazdaemberek voltak, szabad székelyek, akik somasem hanyatlottak jobbágysorba. Az apa, Csoma András, székely határőr katona volt.

A székely határőrezredek felállítása, s az ehhez fűződő események a székelység keserű emlékei közé tartoznak. A székelyek a nemzeti királyok korában éppúgy, mint az erdélyi fejedelmek országlásának idején, mindenkor készségesen szállottak hadba saját vezéreik, székkapitányaik vezetésével, s éppen a vállalt hadi szolgálat fejében nyerték a nemességet. Erdély a török s a török szolgálatban portyázó tatár hadak országútja volt, a Székelyföld sokat szenvedett. De a szinte szüntelen küzdelem és véráldozat ellenére is a székelység nagy része megmaradt szabad, hagyományaira büszke, függetlenségéhez ragaszkodó népnek.

Ez a helyzet csak a császári uralom beálltával változott meg

gyökeresen. A változott viszonyok okozták, hogy amikor Mária

Terézia 1763-ban elrendelte a székely határőrség felállítását, a

székelyek bizalmatlanul, sőt ellenszenvvel fogadták ezt az intézkedést. Az összeíró tisztek ugyan azzal biztatták őket, hogy a

katonáskodás révén azok is megszabadulhatnak a jobbágysorból,

akik már régen elvesztették kiváltságaikat, s a közrendbeli székelyek általában felszabadulhatnak földesuraik kénye-kedve alól.

A székelység azonban idegennek érezte a császári uralmat, ezért

a muszáj-katonáskodásban gyűlöletes kényszert látott, s annak

sem örült, hogy a határőrterületek lakosságát kivették a polgári

közigazgatás fennhatósága alól és katonai parancsnokság alá helyezték. Nyugtalanság, majd helyenként határozott ellenállás

ütötte fel fejét a Székelyföldön. A császári katonaság részéről

erőszakosságok történtek, amire a felfegyverzett székely csoportok hasonlóval válaszoltak. A gyergyói székely hadkötelesek jó

része a havasokba menekült az összeíró tisztek elől. Erre a katonai bizottság - kegyetlen télidőben - Madéfalván karhatalommal

kiűzte az elmenekültek családjait az otthonukból, hogy a szökevényeket ezzel visszatérésre kényszerítsék. A háromszéki székelyekben is forrt a felháborodás, és tekintélyes felfegyverzett csapat indult Madéfalva felé a csíki testvérek megsegítésére. Közeledésük hírére a havasokba menekült férfiak is leereszkedtek a hegyekből, s a kiűzött asszonynéppel, gyermekekkel együtt ismét bevonultak Madéfalvára. Ekkor a császári főtisztek gyors és

"erélyes" lépésre határozták el magukat: csapataik éjjel körülfogták és ágyútűz alá vették az alvó falut.

A felriadt és fejvesztetten ide-oda futkosó népet azután a katonák fegyverei tizedelték

meg.

A leírt események következtében igen sok székely Moldvába

vagy Bukovinába menekült. Az Erdélyben maradt székelyek

azonban kénytelen-kelletlen beletörődtek a megváltoztathatatlanba, s a határszéli vidékek férfiait besorozták a lovas vagy

gyalogos határőrezredekbe. A kőrösiek a 2. gyalogos határőrezredben szolgáltak. Minden felnőtt férfi 50 éves koráig, szükség

esetén még tovább, hadköteles volt és a katonai parancsnokság

alá tartozott. Ha ennek a fegyveres erőnek a létrejötte sötét

emlékekhez fűződött is, a székelyek, amikor már beletörődtek,

becsülettel teljesítették szolgálatukat. Csoma Sándor édesapja,

András, kiszolgált káplár volt. Sándort is, már székely voltánál

fogva, kötelezte a katonáskodás. Ennek a körülménynek később

szerep jutott döntő elhatározásaiban, s ezért érdemes volt megismerkednünk a viszonyokkal.

De a katonai kötelezettségtől eltekintve, a határvidék népe a megszokott életét folytatta. Földet műveltek, állataikat legeltették a havasokon, és hogy a szűkös kenyeret kissé megszaporítsák, háziiparokkal is foglalkoztak. A kőrösiek híres szitakészítők voltak. A férfiak a rostakérget, az asszonyok a lószőr hálót állították elő, s a kész árut messze földre szétvitték, szekereikkel elvetődtek Moldvába, a török uralom alatt álló Balkán országaiba, sőt Oroszországba is. Megszokták a kóborlást, a hosszú utakat;

az itt felnőtt Csoma Sándor korán megbarátkozhatott a vándorélettel, s a gyalogosan megtett nagy utakkal. Szülőföldjének más jellemző vonásai is alkalmasak voltak arra, hogy megismerje és megszokja a természet zord arculatát. A telek szigorúak a havasok alján, s a veszedelmes nemere förgetege megfelelő előiskola lehetett annak, akinek később Nyugat-Tibet és a magas Himalája kegyetlen éghajlata alatt, vad szeleinek fagyában éveket kellett eltöltenie.

A kor, amelyben született és életének első évtizedeit élte, szintén alkalmas volt a nagy elhatározások, új eszmék és törekvések megérlelésére. A világtörténelem egyik legnagyobb arányú átalakulása, belső változása vajúdott, a polgári forradalom, amely Franciaországban lobbant először lángra, s végül új képet adott Európának, és az egész világra kihatott. Az értelem előretörésének és a szabad kutatás ösztönzésének lendülete új utakat nyitott meg a tudományban. Nagyszerű lehetőségek tárultak fel az emberi tudás és akarás előtt. A láthatár kitágult, hovatovább az egész világ kínálkozott a tevékenység színteréül.

Ez a korszak volt Kőrösi Csoma Sándor ifjúságának kerete.

Hatásai őt sem hagyhatták érintetlenül. Az osztrák császári hatalom, a rendiséggel szövetkezve, mindent elkövetett, hogy az új törekvéseket feltartóztassa határain. De azok már a levegőben voltak. Ha a tettek ideje még nem következett is el, az eszmék megfogantak és minden gondolkozó főt serkentettek.

Csoma gyermekkoráról alig tudunk valamit. Úgy élt, mint a paraszti sorban küszködő székely gazdálkodók fiai. Bizonyára részt vett a mindennapi munkában. De Kőrösnek volt iskolája, s ebben derék "rektor" tanított.

Kőrös népe, mint a székelység nagyobbik fele, a reformált hitet vallotta. Az erdélyi kálvinizmus tudományos erőssége a nagyenyedi kollégium volt. Ezt a nagy múltú intézményt, szabatosabban: ennek az ősét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alapította, amikor a már régebben fennálló gyulafehérvári református iskolát 1622-ben akadémiai kollégium rangjára emelte, és fenntartásának biztosítására birtokokat adományozott a tanintézetnek. Az első időben külföldi professzorokat hívtak meg: Opitz Mártont, a német költőt és tudóst, majd Alstediust, Bisterfeldet és Piscatort, hiszen a tanítás nyelve, a latin, nemzetközi volt. De nemsokára már magyar iskolamesterek és tudósok kerültek ki a kollégiumból vagy a tudomány más központjaiból, hogy az idegenek helyét elfoglalják, közöttük olyan jelességek, mint Apáczai Csere János, az első magyar enciklopédista, vagy Geleji Katona István. Ám 1658-ban török-tatár hadak és a hozzájuk csatlakozó hordák felégették Gyulafehérvárt; elpusztult a kollégium is, tanárai és diákjai pedig szerteszéledtek. Az intézetet Apafi Mihály fejedelem támasztotta fel 1662-ben, de Gyulafehérvár helyett Nagyenyedre helyezte. Ez alkalmas volt, hiszen a javadalmául szolgáló birtokok amúgy is Nagyenyed környékén feküdtek. Itt azután a sok vihart látott intézmény mihamar szép fejlődésnek indult, noha még később is nemegyszer fenyegetteválság vagy veszedelem. A kuruc háborúk idejében a császáriak kétszer is feldúlták Nagyenyedet; 1704-ben felégették a kollégiumot, bár a zsákmánnyal elvonuló labancokat a diákok fustélyokkal, dorongokkal támadták meg. Sokan elestek a hős ifjak közül, a tanárok és diákjaik pedig Torockón kerestek menedéket:

a Székelykő barlangjában tartották meg az előadásokat, amíg vissza nem térhettek Enyedre. 1707-ben a császáriak kevés híján ismét elpusztították a kollégiumot, de szerencsére Pápai Páriz Ferenc, az akkori vezetők egyike, rá tudta venni Rabutint, a császári vezért, hogy az intézetet megkímélje. Hanem a háborúalatt és a rákövetkező zavaros időben a kollégium anyagi alapjai megrendültek. Pápai Páriz Ferenc új segélyforrást keresett: külföldön tanuló fiának közvetítésével, a porosz király támogatásával, s az akkoriban szokásos ajándékok kíséretében eljuttatta a kollégium kérvényét az angol királyi udvarhoz. Az 1716. március 23-án kiadott királyi pátens alapján megindult az adakozás; elrendelték, hogy egy vasárnap az angol protestáns templomokban Nagyenyed részére gyűjtsenek. Az adatok bizonytalanok; némely feljegyzés szerint 11000 angol font sterling volt az eredmény. Ennek a pénznek a sorsa igen viszontagságosan alakult; különféle spekulációk és más gátló körülmények következtében az eredeti összeg lényegesen összezsugorodott, s ez is csak nagy sokára jutott a kollégium rendelkezésére. Részben az angol segélyből, részben erdélyi adakozásokból építette újjá a kollégiumot Pápai Páriz s a főkurátor, Teleki Sándor, az utolsó fejedelem főtanácsosának a fia. Később Debrecen és Sárospatak, a másik két kálvinista kollégiumi város is tekintélyes segitséggel járult hozzá a nagyenyedi tanintézet fenntartásához. Az angol pénzből a XVIII. század folyamán töredékek jutottak ídőnként

Nagyenyedre; a végleges rendezés csak 1800-ban történt meg, amikor az akkori rektor, Bodola János kiutazott Londonba. Az angol bankban elhelyezett összeg jövedelméből létesítették a külföldi ösztöndíjakat; később Kőrösi Csoma Sándor is ilyen ösztöndíj segítségével mehetett a göttingeni egyetemre.

A nagyenyedi kollégium a kálvinista székelységnek mintegy nemzeti intézménye volt, diákjai és tanárai szinte kivétel nélkül közülük kerültek ki. Enyeden szerezték tudományukat a papok, a tanítók, s általában a székely értelmiség tagjai, akiknek legnagyobb része a közsorsú, sokszor szegény falusi népből származott, s a kollégiumban nem tettek különbséget nemes vagy zsellér fia között. A székelyek igyekeztek, hogy fiaikat kollégiumba küldhessék, mert ha papi vagy tanári pályára léptek, felmentették őket a határőrszolgálat alól.

A kis Sándor a kitűnő kőrösi iskolamesterek keze alatt elvégezte az elemi tanulmányokat. Bizonyára sokat és szívesen foglalkoztak az eleven eszű, komoly, szorgalmas fiúval. Szerették volna, ha tanítványuk folytatja a tanulmányokat, de Csoma Andrásnak - noha Kőrös község elöljárója volt - nem állott módjában, hogy Sándort a kollégiumba küldje. Népes családja volt, Sándoron kívül még két fia, s bizony elég gondot okozhatott neki, hogy gyermekeit felnevelje és a kis gazdaságot ellássa. 

Csakugyan, Sándor már tizenötödik évében járt; régen kinőtt a falusi iskola szerény keretéből. Az iskolamesterek továbbra is istápolták és tanítgatták, de bizonyára sajnálták, hogy évek menjenek veszendőbe a tehetséges fiú életéből. Nem ismerjük a részleteket, de kétségtelen, hogy jelentős szerepük volt abban,

hogy végre sikerült Sándort felvétetni a kollégiumba. Az anyagi nehézségeket megoldotta az, hogy a kollégium régi, intézményes szokása szerint a szegény sorsú, de érdemes tanuló, mint gratista (ingyenes), kétkezi munkával fizethetett meg a tanításért s az ellátásért. Ilyen "szolga" lett Csoma Sándor is, amikor 1799-ben apja elvitte Nagyenyedre és beíratta az ősi kollégiumba.

Duka több egykori nagyenyedi diák és professzor megemlékezését közölte, s alább ezeket is felhasználjuk Csoma Sándor kollégiumbeli életének ismertetésére. De úgy látszik, Dukának nem volt tudomása arról a rendkívül érdekes és részletes dokumentumról, amelyet Újfalvy Sándor hagyott hátra megemlékezéseiben. Pedig leginkább éppen ezekből alkothatunk magunknak képet Csoma diákéveiről. Újfalvy így ír egykori diáktársáról:

"Én közelről ismerem. 1799-től 1811-ig tanultam vele egy

osztályban, tehát 12 egész év alatt közeli viszonyban állottam

vele, azon években pedig, midőn érzés, hajlam és az adott szó

még mind ártatlanok és igazak. - Körösi székely katona szegény

szülőktől származott. Tízéves korában gyalog kísérte atyja

Enyedre. Az úton egy magyar forintot költött rá. De soha többet

azután. Pár évig szolga volt Viski Sándor és Elek tanulók mellett. 90 tanuló közt már az első évben a legelső volt. - Emlékező tehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma. Amit olvasott,

soha nem feledte. Ritkán beszélt, többnyire röviden, s mint

gyermek is, mindig megfontolva. Figyelmét legcsekélyebb tárgy

sem kerülte ki. Termete közepes, zömök, vállas, izmai, csontjai

kemények, mindnyájunk közt a legerősebb. Arca szabatos, szép idomú és férfias. Nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. Rendszerinti eledele kolégyom-cipó, gyümölcs, túró vagy öntött saláta. Hússal ritkán, nyalánkság- vagy hevítő itallal sohasem élt.

A víz-italtól napokig eltartóztatta magát. Nekem sokan parancsolnak - mondá - hadd parancsolhassak én is gyomromnak, Ti is tehetnétek, de nincs akaratotok.® Rendesen a kopasz földön vagy deszkapadozaton hált. Beteg soha, még kornyadozó sem volt. Egykedvű, se vígabb, se komolyabb. Nagy kedv, bú, harag, bosszú, félelem, vagy csak megrebbenés is, szolgaiság vagy elhittség, szóval az indulatoknak bármi neme arczán vagy taglejtésében soha sem volt látható. Laptában, cziglében vagy más gyermeki játékban nem vett részt, de az ügyesebb játékost nagyon helyeslé. Úszásban, birkózásban nagy részt vett, és mindnyájunkat felülmúlt. A szerencsejátékot bolondságnak nevezte, gyűlölte. Énekelni, táncolni, vagy csak ugrálni is soha sem láttam, de a jó tánczost gyönyörűséggel nézte. Tanulás vagy foglalatosság nélkül bár pillanatig sem volt. Mint szolgagyermek, a szobát kiseprette s a szemetet a kijelölt dombra vivén, ezalatt is szorgalommal tanult. Tanítónk pedig ilyenkor az ablakhoz szólítván, feddő hangon figyelmeztetett, hogy a szolgafiú, a mi kevés időt kötelessége megenged, tanulásra, s nem ledérségre fordítja, mi pedig drága időnket ellebseljük. - Ő független volt a szó szoros értelmében, mert akaratján s indulatján uralkodni

tudott. Iskolai éveit is megrovás s büntetés nélkül járta le, mivel sok van mondva, mert a szoros szabályokat akkor mind megtartani, főleg a durva deák szeszélyeit eltalálni nem kis feladat vala.

Szorgalmas tanulása után annyit tudott, hogy a próbatéteken ritkán szólították fel. Néha megkérdeztetvén, a tanítót megakasztotta s tudományos értekezéseivel zavarodásba hozta. Enynyi kitüntetés mellett sem volt elhitt vagy elbizakodó."

Újfalvy feljegyzéseihez még visszatérünk. 

Az itt közöltekből már megrajzolhatjuk a fiatal Csoma Sándor vázlatos arcképét, de

Hegedűs Sámuel, egykori tanára, majd későbbi jó barátja, és Borgátai Szabó József, éveken át tanulótársa, szintén megemlékezett róla. Leírták külsejét is: középtermetű volt, haja fekete, arcának színe barnás, arca hosszúkás, tekintete elmélázó, szelíd, merengő. Keveset beszélt, de ha szólt, "igen nyájas beszédű volt; ha pedig ellenkező véleményen volt valakivel, makacsul mégis soha semmit sem vitatott". Hegedűs így jellemezte: "Én, ki őt gyermekkorától nemcsak ismertem, hanem vele többnyire közelebbi viszonyban is éltem, és elindulása pillanatáig huzamosan társalogtam, jó lélekkel merem mondani, nem tudom, hogy előljáróinak vagy nevelőinek valaha okot adott volna a legkisebb felszólításra vagy tanuló társainak neheztelésére. Körösit azon ritka szerencséjű emberek közé számítom, akiről soha senkit panaszkodni nem hallottam, valamint azt sem, hogy ő valaha valakiről panaszkodott volna. A munkát és fáradságot bámulásig győzte; mit egyedül mérsékelt és tiszta életének köszönhete. Nem hiszem, hogy valaha rendkívül megharagudni képes lett volna; ami neki mindenütt vonzalmat és rokonszenvet biztosított."

Hegedűstől, de Újfalvy feljegyzéseiből is tudjuk, hogy Csoma nem volt úgynevezett "lángelméjű" ifjú, de annál szorgalmasabb, kitartóbb; ha küzdelmes, nehéz volt is a feladat, nem csüggedt, hanem a végére járt. Mindaz, amit ifjúkori ismerősei elmondtak róla, egész életében jellemezte. Ennek igen nagy a jelentősége, mert például föntebb említett szerénysége, kedves, megnyerő viselkedése, mindenekelőtt pedig az, hogy kerülte a vitát, eleve biztosította részére az ázsiai emberek bizalmát, jóindulatát. Különösen az indiaiak és a tibetiek semmit sem becsültek többre, mint a békés, szelíd nyugalmat, és semmi sem idegeníthette el őket annyira, mint ha valaki türelmetlenül, izgágán, nyugtalanul viselkedett, vagy élesen szembefordult mások véleményével. Csomában, úgy látszik, vele született tulajdonságok éltek, amelyek kiválóan alkalmassá tették későbbi feladatának elvégzésére, s ez igen fontos, mert az említett jellemvonásokat bajos elsajátítani; csak akkor hatnak őszintén és meggyőzően, ha valóban vérré váltak valakiben.

További jó jellemzéssel szolgál egyik közeli rokonának megemlékezése, mely a Nemzet 1883. április 17-i számában jelent meg és Duka ennek alapján közölt. Kőrösi Csoma József, Sándor unokaöccse, aki református lelkész volt az erdélyi Monó községben, ezeket mondotta el róla: "Szívós természetű és erős testalkatú székely volt, s hasonlít némi tekintetben hozzám; de mégsem hasonlítottunk egészen egymáshoz, mert ha én sokat gyalogoltam, szeretek megpihenni, holott bátyám, ha egyszer gyaloglásnak indult, a czél előtt soha meg nem pihent. Mint gyermekek nem versenyezhettünk vele a gyaloglásban. Ha egy domb tetejére feljutott, nem érte be ezzel, mert kíváncsi volt megtudni, mi van a második domb háta mögött s amazon túl is. Így néha beláthatatlan távolságokig elbarangolt."

Vele született hajlamok voltak ezek, és későbbi élete folyamán fokozottan érvényesültek. Megvolt benne a kutató, megismerni vágyó ember "kíváncsi" tudásszomja, s a fáradhatatlan kitartás, hogy ezt az ösztönzést kövesse, egyedül a maga erejére támaszkodva.

Részlet "BAKTAY ERVIN: KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR" Című könyvéből...