GRANDPIERRE ATILLA - AZ ANYAGKÖZPONTÚ ÉS AZ ÉLETKÖZPONTÚ CIVILIZÁCIÓ
Az emberiség a történelem tanulsága szerint alapvetően kétféle fő célt tűzött ki a társadalom számára. Az egyik az ősi, amely az ember és a vele egy oksági rendszerbe tartozó földi élővilág jólétére, a másik a modern, amely az anyagi javakra, a hatalom és a vagyon folytonos növelésére és koncentrációjára irányul. Ennek megfelelően alapvetően kétfajta civilizációt különböztethetünk meg: az ősi, életközpontú, az élet jólétére irányuló, a földi élővilággal összhangban élő; a másik a modern, anyag-központú, az anyagi javak felhalmozására és koncentrálására irányuló materialista jellegű, hosszú távon fenntarthatatlan civilizációt.
Az anyagközpontú civilizáció mai jelentőségét nem kell különösebben ecsetelni. Csak két fontos körülményt szeretnék itt kiemelni. Az egyik, hogy az ősi, lélekközpontú néphittel szembeforduló, az mítosznak minősítő, mítoszromboló racionalisztikus materializmus mintegy háromezer éve az ókori görögöktől indult, és különösen a tudományos gondolkodásban vált meghatározóvá (Osler, Brush, Spencer 2023). Ezzel együttjáróan már az ókori görög életmódnak lényeges része volt a kapzsiság, a minél nagyobb hatalom és vagyon megszerzésére irányuló mohóság (Kallet 2004, Balot 2001). A görög civilizációról már Sztrabón, a legnagyobb görög földrajztudós-történész, kétezer évvel ezelőtt így írt: "A nálunk [a görögöknél] dívó életmód már majdnem minden nép között elterjedt, s megrontotta az erkölcsöket… bevitte közéjük a fényűzést, az élvhajhászást, a csalárdságot s a kapzsiság ezerféle módját… mindez kétségkívül megrontja az erkölcsöket és kétszínűségre vezet, a korábbi hamisítatlan őszinteség helyett" (Strabo 1854, 462). A fényűzés, a testi élvezetek, a vagyonszerzésre irányuló mohóság közös jellemzője az anyagi javak előnyben részesítése az erkölcsös viselkedéssel szemben. Úgy tűnik, éppen itt, az ókori görögöknél, vagy a mezopotámiai civilizáció történelmi változásaiban kezdődött a civilizáció kisiklása. Ez a szál – a kapzsiság, az önzés, az egoizmus – máig meghatározó, vörös fonalként fut végig a nyugati civilizációban, s úgy tűnik, az évszázadok alatt egyre meghatározóbbá válik. A nyugati civilizáció legfőbb célja a vagyon és a hatalom folytonos növelése és összpontosítása (pl. Mann 1986). Miközben a nyugati népek egyéni és családi életükben rendszerint az élet természetadta céljaira törekednek, és nagyszerű kultúrát hoztak létre, a hatalom által fősodornak nevezett irányzat egyre jobban kihúzza alóluk a lelki, szellemi és az anyagi talajt. Az olyan civilizáció, amelynek fő célja az egyre kevesebb kézben összpontosuló vagyon és hatalom folytonos növekedése, szükségképpen háttérbe szorítja a hatáskörébe tartozó társadalmak és a természeti környezet jólétét.
Az életközpontú civilizáció ma is alapvető jelentőségét alátámasztják az országok alkotmányainak preambulumai, amelyek megegyeznek abban, hogy a társadalom fő célja a közjó, beleértve a nép és szülőföldje jólétét (Jeffords 2013, Jeffords, Gellers 2017, Boyd 2012, May and Daly 2015). Christian Felber, a potsdami Institute for Advanced Sustainability Studies közgazdász kutatója "A közjó gazdasága" című, elgondolkodtató könyvében erről a következőket írja: "A német alaptörvény kimondja: «A tulajdon felelősséggel jár. Használata a nagyközönség jólétét is szolgálja.» Az olasz alkotmány szerint «az állami és a magángazdasági tevékenységnek a közjót kell szolgálnia». E tekintetben a legegyértelműbb a bajor alkotmány, amely kimondja: »Minden gazdasági tevékenység a közjót szolgálja». Még az Egyesült Államok alkotmányáénak preambuluma is "a közjó segítésével" végződik. A gazdálkodás céljával kapcsolatban az alkotmányokban tehát konszenzus van. A cél a közjó előmozdítása. Kivétel nem ismerek. Nincs olyan alkotmány, amely azt mondaná, hogy a tőke- vagy pénzbeli nyereség növelése lenne a gazdálkodás célja" (Felber 2020, 29-30). A közjó elsődlegessége ma is a népek fő célja. Ezt jelzi a Bertelsmann Alapítvány közvélemény-kutatása, amely szerint a németek 88%-a, az osztrákok 90%-a szükségesnek tartja egy új gazdasági rend kialakítását (Európai Gazdasági és Szociális Bizottság 2015, idézi Felber 2020, 9).
Az életközpontú társadalom szükségessége az ókori görögök figyelmét sem kerülte el. 2400 évvel ezelőtt Platón így írt: "Csakhogy mi nem azzal a céllal alapítjuk államunkat, hogy abban valamely népréteg legyen különösen boldog, hanem hogy lehetőleg az egész állam az legyen" (Platón 1984, 420b, 229). Ez a szemlélet a középkorban és az újkorban is fennmaradt (Dierksmeier 2016, 35). Bhután törvénykönyve 1629-ben kimondta: "Ha a kormány nem tud boldogságot teremteni népének, akkor a kormány létének nincs értelme". A jelenleg fennálló gazdasági rend azonban homlokegyenest ellentmond számos politikai alkotmány szellemének (Felber 2015, xvii). Amint látni fogjuk az "A rövidtávú fenntarthatlanság jelei" című fejezetben, a II. világháború után világszerte fő céllá tett GDP-növelés egy bizonyos szint után még az anyagi jólétet sem emeli, sőt társadalmi szinten egyre inkább gazdaságtalanná válik a tömegtermeléssel együtt járó társadalmi és környezeti terhek egyre rohamosabban növekvő volta miatt. A hosszú távú fenntarthatósághoz olyan társadalmi rendre van szükség, amely az átfogó életminőséget, a nemzetek anyagi, kulturális és erkölcsi jólétét, békés együttműködését és a természeti környezet épségét egyaránt elősegíti.
Életünk legnagyobb erőforrása és végső motorja az élniakarás. Minél teljesebb és mélyebb az élniakarásunk, annál jobban törekszünk az élet legmélyebb mozgatóerőinek valóra váltására. Minél teljesebben és mélyebben értjük meg élniakarásunk kozmikus gyökerében, az egyetemes életelvben rejlő legyőzhetetlen és boldogító voltát, annál jobb lesz megbirkózóképességünk és annál jobban képesek leszünk hiánytalanul teljes, boldogító és értelmes életet élni.
Minden tudás az élet javára való. Minden gondolat, érzés és tett az élet javára való - összhangban természetadta adottságunkkal és helyünkkel a Természet oksági rendjében. Az emberiség arra való, hogy elősegítse a földi élet átfogó jólétét éppúgy, mint a Világegyetem lelki és szellemi gazdagodását.
Mire való a civilizáció? A civilizáció arra való, hogy az ember embervoltának, legjobb képességeinek, testi, lelki és szellemi ép egészségének, és ezáltal hét alapvető életközössége jólétének elősegítője legyen. Arra való, hogy elősegítse az emberi természet, vagyis lelki és szellemi, azaz érzésvilágunk és értelmi képességeink, boldogságunk és értelmünk minőségének javulását és virágzását, embervoltunk egészségét és jólétét, s ennek alapján elősegítse az egyetemes élet előbbre jutását.
(Részletek Grandpierre Atilla: Az életközpontú civilizáció - az emberiség jövője című könyvéből) 243 oldal.
További információ:
Könyvbemutató előadás 2024-12-19-én a Két Hollós Könyvesboltban: https://www.kethollos.hu/esemenyek/eloadasok/fenntarthatosagi-fordulat-az-eletkozpontu-civilizacio-az-emberiseg-jovoje-konyvbemutato?fbclid=IwY2xjawHPy0pleHRuA2FlbQIxMAABHcBE6bL-4eei8vbAfK_XKXb_Sfzxfro65cHQBnWwo0aKZezyfj-CfRHKTA_aem_AcABY6wDPHktnjgP6dzqjQ