KOCSIS GÁBOR - KÜZDENI VAGY BARÁTKOZNI JÖTTÉL A FÖLDRE?
Nem terveztem meghalni aznap délután. Főleg nem az autópláyán, vezetés közben. A sípoló hang nem egyből rémisztett meg. Kellett hozzá néhány másodperc, hogy rájöjjek: csak én hallom, a velem utazó három másik ember nem. Ők csak az autó motorjának monoton zúgását hallják – fogalmuk sincs a közelgő összeomlásról. De még nekem sincsen.
Megszédültem. Le kell állni! Le kell állítanom az autót, mert három másik életért is én felelek! Nem tudom, mi történik velem, de félre kell állni, mert valami nagyon nem stimmel!
A sípoló hang nem kívülről jön, hanem a saját fejemből. Meg kell állni! Százharmincról nullára a lehető leggyorsabban! Kiszállok. Hamar kiderül, hogy nem tudok tovább vezetni – mert már járni sem.
Iszonyatos nagy gáz van, érzem, de még nem akarom tudomásul venni. Még próbálok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Nem megy sokáig.
A fejem mindjárt szétrobban! Nem tudom, hányszor hányom össze az öltönyömet, amíg beérünk a városba, de az autónak is jut belőle bőven. Kórház. Tolószék. Káosz. Félelem.
Fogalmam sincs, mi ez! Valami belülről próbálja szétrobbantani a fejemet! Legyen már vége! Inkább lőjetek fejbe, csak legyen már vége!
De az éjszaka még nagyon hosszú a kórházi ágyon magzatpózban öklendezve.
Az igazi halálfélelem csak másnap érkezik meg. Amíg a túlélés a kérdés, nem jut rá energia, cserébe viszont utána még jó sokáig hűségesen velem marad. Félek, hogy újra megtörténik. Félek, hogy a "stroke" diagnózis végítélet. Félek, hogy le kell mondanom a harcművészetről, a sportról, az egészséges életről, az álmaimról. Félek elaludni, mert nem tudom, hogy másnap felébredek-e, és ha igen, milyen állapotban.
És ennek már 14 éve. 2011. március 22-e örökre beírta magát a szívembe és az elmémbe.
A félelmeimmel megküzdöttem, és miután folyton alul maradtam, rájöttem, hogy nem küzdeni kell velük, hanem megbarátkozni. Megismerni, megérteni és szeretettel feloldani. Megölelni magamat – azt az embert, aki túl kemény volt saját magával, és amikor összeomlott az élete, amikor darabjaira hullott a biztonságérzete, amikor magára hagyta az, akit szeret, amikor egyetlen mozdulattal elsöpörhetővé vált a jövőképe, akkor megint túl kemény próbált lenni magával. De már nem ment.
Valami megváltozott. Végleg.
Nem az álmok, nem a célok, nem a hit, hogy megérdemlem a boldogságot, hanem a hozzáállásom magamhoz, az emberekhez és az élethez.
Harc helyett tánc, akarat helyett szeretet.
És a felismerés, hogy nem baj, ha még nem megy. Nem baj, ha hibázom, ha utána tanulok belőle. Nem baj, ha lassabban haladok, mint terveztem. Nem baj, ha elbizonytalanodom útközben. És az sem baj, ha elárulnak, mert igaz barátodat, igaz társadat, igaz szerettedet soha nem veszíted el, csak az illúziót, amit egy hamis emberről tápláltál a fejedben.
14 év telt el. Még mindig tanulok, és már magamnál jóval bölcsebb tanítóim is vannak Lord, Gertrúd és Gréta személyében. Ők mutatták meg, hogy mit jelent tisztán szeretni valaki mást, és tisztán szeretni önmagamat. Elfogadni az életet olyannak, amilyen, és kihozni belőle a legtöbbet. Mert nem kell mindenkinek tragédiát átélnie ahhoz, hogy boldogabb életet élhessen.
Ezért írom a könyveimet, ezért járok iskolákba gyerekekhez, és ezért segítem azokat a felnőtteket is, akik nyitottak a természet bölcsességére.
Ma lennék 14 éve halott. Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok, hogy Veletek lehetek ezen a közös földi játszótéren.
Szeretettel:
Kocsis Gábor