TÁLTOS VAGY SÁMÁN  AZ EMBER AKI TUD?

A Táltosok, Tudók, Sámánok. Vajon mi a közös bennük és miben különböznek? Vajon azoknak van igazuk akik a nevek bűvöletében élnek, és ez alapján ítélkeznek? Vagy azoknak akik a helyi jellegzetességek fontosságára hívják föl a figyelmet, de közben közös gyökereket látnak a különböző elnevezések mögött?

Fontos leszögezni, hogy a sámánizmus a tudományos antropológia által elterjesztett gyűjtőnév. A Sámánok a tudományterületen belül is vitatott jelentőségű közös vonásokat mutatnak. Ezek a közös elemek a – többféle értelemben is vehető – közvetítő szerepű tudó emberek jelenlétén alapulnak, ami a segítő szellemekkel való rendelkezés, a felső (égi) és alsó (démon-) világba való utazás képessége. Központi alakja lehet még az a tudó ember aki a közösség és a túlvilág között kapcsolatot tud teremteni, máskor viszont az inkább csak eksztatikus túlvilági közvetítő.

A sámánizmusnak az antropológiában nincs egységes ideológiája, különböző mitológiákkal rendelkező népeknél fordul elő, nincs dogmatikája és teológiája sem. Nem annyira vallás, hanem inkább valamiféle mágikus világképhez kapcsolt vallásos gyakorlat, amely a múlt és a jelen különböző vallásain belül megtalálható.

A sok közös vonás miatt lett az antropológiában az általuk kiagyalt sámánizmus névadója a sámán, ami közös őse az egyháznak, papságnak, orvostudománynak, sőt a különböző előadó és ábrázoló művészeteknek is. A szót magát az evenki (mandzsu-tunguz) nyelvből vették, és jelentése: "az ember, aki tud".

A szó előfordul saman, szaman és haman alakban. De több az antropológia szerit sámánhitű nép, más szavakkal jelöli a sámánt. A manysik kajné hum-nak, a hantik kejta ho-nak, a burját-mongolok bő-nek nevezik, és azt mondják a magyar nyelvben innen származnak a bű­völés és bűbáj szavak. A dél-szibériai törökök kam, ham, a jakutok ojun, a szamojédek tad'ib'e, a lappok oadie szóval jelölték a sámánt, az antropológia szerint, a magyarok pedig a táltos-t használták rá.

A sámán tehát egy sima gyűjtőnév "az emberre, aki tud", vagyis tudós, tudó.

De miben is rejlik a tudománya?

Minden tanulmányozott hagyományban gyógyított, jósolt, jövendölt, a közösség összetartója, szellemi vezére volt. Ő volt a nemzetségi (törzsi) hagyományok, imák, legendák, énekek őrzője, áldozati rítusok irányítója.

A közös világkép alapja még a hármas tagolódású világegyetem: az alsó vi­lág, a középső világ (Föld), és a felső vi­lág. Közöttük az átjárást az égig érő fa, vagyis a világfa, életfa valósítja meg, amelyet a Nappal és a Holddal együtt ábrázolnak. Minden tudó embernek van egy saját fája a jurtájában, vagy a kunyhójánál, amely nem más, mint az életfája. A fa akkor kezd el nőni, amikor a jelölt elhivatott lesz.

A tudó utazik ég és föld között, az utazás állapota pedig a révület (eksztatikus állapotot).

Ilyenkor megkeresi a szellemét, az ősök szellemét, vagy a betegség szellemét, számos segítőszellem segítségével, és a szellemekkel való társalgás útján jósol, gyógyít, jövendöl stb. Utazásai során gyakran eggyé válik szellemi segítőivel. A természeti ember könnyen átélte a növények, állatok tulajdonságaival való azonosság érzését. Az azonosulást az adott állat bőréből származó ruhák, tollából készített fejdíszek használatával mélyítették. Ezen lélekutazás során időben és térben távoli eseményekről szereztek tudomást.

Az itt felvázolt világkép igen általános, csak a fontosabb ismérveit emeltük ki, hogy megértsük a természethez közeli népek hitének közös gyökereit, ahol a nyelvek és elnevezések különböznek. De a világkép amit közvetítenek úgy tűnik azonos gyökerekből nőttek ki...