VAJON MI A LÉLEK? - VÉDIKUS IRODALOM
A különféle világvallások tanításainak egyik legnagyobb kérdése, hogy: Mi a lélek és honnan származik? Erre a kérdésre nagyon kevés helyen kapunk kielégítő választ. A materializmus tanítása szerint például – nincs külön lélek, csak öntudat van, ami az anyagból fejlődik ki. A legtöbb mai keresztény egyház sem ad kielégítő magyarázatot, mert bár a lélek eredetét isteninek vélik, de keverik a szellemmel, ugyanakkor kezdetét egy aktuális test születéséhez kötik, azt mondják előző léte nem volt –, ám ha üdvözül, halhatatlanná, örökkévalóvá válik...
A védikus irodalomból kiindulva Csaitanja Maháprabhu tudós követői (a hat gószvámí) műveikben, ehhez képest részletesen ismertetik a lélek eredetét, kapcsolatát az anyagi világgal. Szerintük a lélek, a tatastha-sakti-ként ismert isteni energia. "Tata" fövenyt jelent, azt a vizes csíkot a tenger partján, amely nem szárazföld, de nem is víz – a kettő közötti határ. Hasonlóan, a lélek sem egyenlő minden tekintetben Istennel, de nem is az anyagi természet szülötte.
A lélek – szanszkritül átmá – mindig megőrzi egyéniségét, léte örök. Ez azt jelenti, sohasem lehetett minden tekintetben egy Istennel, és sohasem válhat teljesen eggyé Ővele. Ez egyúttal magyarázat arra is, miként kerülhet illúzióba: mivel csak parányi, véges része Istennek, így a szabad akarat természetéhez tartozik – választhat az anyagi világ és a lelki között. Mivel tökéletessége nem mérhető Istenéhez, így tévedhet. Isten mindennek a forrása, minden létezőnek a felülvigyázója, a Legfelsőbb Úr. Így érthető, hogy az egyéni lelkek, mint az Ő szerves részei, hajlamosak lehetnek a világ feletti kontroll vágyára. Mihelyt ilyen vágya van, a harmónia világából (a brahmadzsjótiból) a diszharmónia világába, az anyagi kozmoszba kerül, ahol a májá, az illuzórikus energia hatására különféle testeket ölt. Az ahankárnak, hamis egojának, önazonosításának tudható, hogy magát testének hiszi, így sem arról nem tud, hogy születése előtt létezett, sem pedig arról, hogy "halála" után sem szűnik meg létezni.
Persze ilyenkor felmerül az a kérdés, miért van ez így? Hogy engedheti meg a Jóisten, hogy szerves részei, "gyermekei" ennyit szenvedjenek? – kérdezik sokan. Nos, a Védákat olvasva gyönyörű isten-koncepcióról szerezhetünk tudomást: Isten tökéletes szabad akarattal rendelkezik, semmilyen erő sem befolyásolja, sohasem lehet az anyagi világ alárendeltje. Hasonlóan, az Ő részei, a lelkek is örök szabad akarattal rendelkeznek.
Isten tehát nem diktátor, aki hatalmával visszaélve arra készteti a lelkeket, hogy azok Őt szolgálják és szeressék, de arra sem kényszerít hogy belemerülj az anyag mocsarába. A lelkek mindent szabad akaratukból tesznek!
Például hogyan is lehetne a szeretetet megparancsolni, előírni? Senkinek sem lehet megparancsolni, hogy szeressen valakit! De a védikus tanítás végkövetkeztetése (sziddhántája) szerint az élet igazi célja és értelme, mégis csak az isteni szeretet, a bhakti.
Az igazi vonzalom és szerelem viszont csakis a szabad akarattal rendelkező felek között létezhet. Ezért van az, hogy az egyéni lelkek, Isten szerves részei mindig szabadon dönthetnek életük, sorsuk felől. Mivel a szeretetet Isten is élvezi, s mivel a szeretet a szabad választás és az individualitás függvénye, így Ő sohasem fosztja meg a lelkeket szabad akaratuktól.
A lélek Isten szerves része (vibhinnámsa), így minőségileg azonos Ővele, de mennyiségileg nem. A minőség a vágy, a mennyiség a tapasztalat. Az Isteni lélekből származik minden vágy, és az övé minden tapasztalat is! A fiatal lelkek kevés tapasztalata alacsony rezgésű, lefelé húzó, szenvedély uralta vágyakat szül, amiknek a megtapasztalása után a lélek vágyai természetes módon, felfelé irányulnak, mert minden lélek ösztönösen érzi, mi az az út, amit be kell járnia. Az öregebb, sokat tapasztalt lelkek vágyaiban a szenvedély helyét lassan átveszi a szeretet! Így válik a reinkarnáció sok-sok leélt élete után a lélek minősége egyre finomabbá Istenibbé, és ez ad értelmet a védikus leírásban a létezésnek, az életnek...
Mindenélő
