VAJON MI TÖRTÉNIK VELÜNK A HALÁL UTÁN? - LELKÜNK ÚTJA

A.: Igen... valamit tudok... de ez az erő... a fényes fehérségbe húz... olyan nagyon fényes!

Dr. N.: Mindenütt egyforma a fehérség intenzitása?

A.: Erre fényesebb... távolabb egy kicsit sötétebb fehér... szürke... a testem irányá-ban szürke... (sírni kezd) Jaj, szegény testem!... Nem készültem fel rá, hogy elhagy-jam. (Kliensem összehúzza magát a fotelban, mintha ellenállna valaminek.)

Dr. N.: Jól van Sally, ne féljen, itt vagyok. Szeretném, ha elengedné magát, és meg-mondaná, hogy az erő, amely a halála pillanatában kihúzta önt a fején keresztül, továbbra is húzza-e valamerre, és hogy meg tud-e állni, ha akar!

A. (szünet): Amikor teljesen elhagytam a testem, a húzóerő lecsökkent. Most taszitást érzek... ami ellők a testemtől... még nem akarok menni... de valami kényszerít, hogy menjek...

Dr. N.: Értem, Sally, de mintha azt mondta volna, hogy valamennyire tudja irányítani

a folyamatot. Hogyan írná le azt az erőt, ami húzza?

A.: Valami magnetikus erő..., de... szeretnék még itt maradni!

Dr. N.: Akármeddig ellen tud állni a lelke ennek a húzóerőnek?

A. (Hosszú szünet következik, amely alatt az alany Sallyként jól látható belső vität folytat önmagával.): Igen, tudok maradni, ha nagyon akarok. (Sírni kezd.) Rettenetes, mit tettek azok a vadak a testemmel! Vérben úszik a csinos, kék ruhám! A férjem, Will, megpróbál tartani, miközben barátaival együtt tovább harcol a kiowak ellen.

Megjegyzés: Megerősítettem a képzeletbeli védőpajzsot az alany körül, ami rend-kívül fontos szerepet játszik a megnyugtatás folyamatának megalapozásában. Sally lelke még akkor is a teste fölött lebegett, amikor már továbbléptünk az időben, arra az időpontra, amikor az indiánok meghátráltak a kocsikból tüzelő puskák elől.

Dr. N.: Sally, mit csinál a férje közvetlenül a támadás után?

A.: Ó, Istenem... nem sérült meg, de... (nagy szomorúsággal a hangjában) most a testemet tartja a karjában... ott zokog fölöttem... már semmit sem tehet értem. De ezt még nem értette meg egészen. Hideg vagyok, de a keze az arcomat simogatja... megcsókolja. Dr. N.: És mit csinál ön ebben a pillanatban?

A.: Will feje fölött lebegek. Próbálom vigasztalni. Szeretném, ha érezné, hogy a szeretetem nem múlt el... Szeretném, ha tudná, hogy nem vesztett el engem örökre, és hogy látjuk még egymást.

Dr. N.: Es megérti az ön üzenetét?

A.: Olyan rettenetesen szomorú..., de mintha... valahogy érzi a lényeget... tudom. Barátaink körülveszik őt... és végül elválasztanak minket. Szeretnék rendbe hozni a szekeret, hogy mielőbb indulhassanak.

Dr. N.: És mi történik most az ön lelkével?

A.: Még mindig ellenállok a húzóerőnek... maradni akarok.

Dr. N.: Miért?

A.: Pedig tudom, hogy halott vagyok... De még nem tudom elhagyni Willt... látni akarom, ahogy eltemetnek.

Dr. N.: Esetleg lát vagy érez valamilyen más szellemi entitást maga körül ebben a pillanatban?

A. (szünet): Közel vannak... hamarosan meglátom őket... érzem a szeretetüket, úgy, ahogy én szeretném, hogy Will érezze az enyémet... várnak rám, amíg elkészülök.

Dr. N.: Ahogy telik az idő, képes-e arra, hogy megvigasztalja Willt?

A.: Próbálok beférkőzni a gondolataiba.

Dr. N.: És sikerül?

A. (egy kis szünet után): Azt hiszem, valahogy... Will érez engem... felismeri... a szeretetet...

Dr. N.: Jól van, Sally. Most megint előremegyünk a relativ időben. Látja már, hogy az útitársai valamiféle sírba helyezik a testét?

A. (hangja már magabiztosabb): Igen, már eltemettek. Itt az ideje, hogy induljak... már jönnek értem... elindulok... a ragyogó fénybe...

Minden ellenkező híresztelés ellenére a lelkek gyakran mit sem törődnek azzal, hogy a halál után mi lesz a testükkel. Ez nem a személyes helyzetük vagy a hátra-hagyott emberek iránti érzéketlenségükből ered, hanem a halál befejezettségének felismeréséből. Sietni akarnak, hogy mielőbb megláthassák a szellemvilág szépségét.

Ám akadnak olyan lelkek is, akik a halál helyszínén maradnak még néhány napig. rendszerint a temetésig. A lelkek számára meglehetősen fölgyorsul az idő, és az itt töltött napok számukra csak perceknek tűnnek. Több oka is lehet annak, ha egy lélek mégis itt marad. Például gyakori, hogy akiket meggyilkoltak vagy akik váratlan balesetben haltak meg, nem akarnak mindjárt elmenni. Gyakran tapasztaltam, hogy ezek a lelkek ingerültek és dühösek. A "lődörgő lelkek szindrómája" különösen gyakori fiatal emberek halála esetén.

Az emberi létformától történő hirtelen elszakadás nem megy zökkenők nélkül, még hosszan tartó betegség után sem. A lélek talán ezért is vonakodik elindulni rögtön a halál pillanatában. Van valami szimbolikus érvényű a 3-5 napos gyászidő-szakban. A lelkekben nem él morbid kíváncsiság a testük temetésének látványa iránt, mert a szellemvilágban átélt érzelmek különböznek a földiektől. De azt is tapasztaltam, hogy a lélekentitások értékelik a túlélő barátok és rokonok földi tisztelet-adását.

Részlet dr. Michael Newton Lelkünk útja I. Létünk titkai című könyvből...